Van egy részed, aki szeretne látható lenni, és van ott „valaki”, aki retteg attól, hogy észreveszik?

Szalczer Hajnalka · · 3 perc

Szalczer Hajnalka mosolyogva ül az ablaknál, a függöny mögött ugyanő kuporog, elbújva. Mellette a felirat: Láthatóvá válni. Önmagam lenni. Mindkettő én vagyok.

Ismerős lehet a helyzet. Van egy saját vállalkozásod, amiben hiszel. Tudod, mit szeretnél csinálni, és azt is tudod, mi kellene hozzá: egy honlap, egy rendes ajánlat, néhány bemutatkozó mondat, amit vállalni mersz. A honlap félkész. Az ajánlat hetek óta ott van a teendőid között. Valahogy mindig közbejön valami.

Mert közben mindenkinek igent mondasz. A családnak, aki számít rád. Az ügyfélnek, aki pont most kérne még egy apróságot. A barátnak, annak, aki éppen telefonál. Este fáradtan ülsz le, és nem érted, miért nem haladsz azzal, ami igazán fontos lenne.

Ha megkérdeznék, mi a helyzet, talán ezt mondanád: „Mindent nekem kell intéznem. Nem hagyhatom magára a családot. Most nincs elég pénzem, ezért muszáj minden munkát elvállalnom.” Ezek a mondatok nem kifogások. Valóságos terhek, valóságos felelősség van mögöttük. Mégis érdemes egy kicsit közelebb menni hozzájuk.

Két rész, két irány

Van benned egy rész, amelyik előre szeretne lépni. Amelyik meg akarja mutatni, mit tud, és szeretné, ha a munkája láthatóvá válna. Ez a rész írja a honlap első mondatait, ez gondolja végig az árakat, ez álmodik.

És van egy másik, amelyik inkább csendben maradna. Neki nem könnyű az a gondolat, hogy valaki megnézi a honlapodat, elolvassa az ajánlatodat, és véleményt formál rólad. Számára a sok igen kifejezetten jó búvóhely. Amíg mások ügyeit intézed, addig nem kell a saját neveddel kiállnod. Ez senkinek nem tűnik fel, még neked sem, hiszen „csak segítesz”.

Egyik rész sem ellenség. Az, amelyik inkább elbújna, nem ártani akar. Valamikor megtanulta, hogy jobb nem kitűnni, és azóta is ehhez igazodik. Csak közben te már máshol tartasz.

Ami nincs, az nem is hiányzik

Sokszor találkozom olyan emberekkel, akik gyerekként megtanulták, hogy az ő igényeik nem kerülnek előtérbe. Nem feltétlenül történt velük semmi drámai. Egyszerűen nem volt hely arra, hogy ők legyenek fontosak. Akkor volt rendben minden, ha alkalmazkodtak, ha másokra figyeltek, ha nem kértek túl sokat.

Ilyenkor a dicséret, az elismerés, az „ügyes vagy, látlak” élménye ritkán érkezett. És ami furcsa: ezt nem is érezzük hiánynak. Ami nincs, az nem is hiányzik. Nem tudjuk megnevezni, csak azt érezzük felnőttként, hogy valahogy nehéz kiállni magunkért. Hogy kellemetlen, amikor ránk néznek. Hogy könnyebb adni, mint kérni, és könnyebb másokért dolgozni, mint a saját ügyünkért.

Üres zsákból adni

Aki mindig mindenkinek ad, az egyszer csak kifogy. Mintha egy zsákból osztogatna, amibe soha senki nem tesz vissza semmit, ő maga sem. Egy ideig működik, aztán jön a fáradtság, a halogatás, az az érzés, hogy semmire nem jut idő.

Ez a fáradtság nem lustaság, és nem is gyengeség. Sokkal inkább jelzés arról, hogy valaki kimaradt a mérlegből: te.

Itt van néhány kérdés:

Nem kell most válaszolnod rájuk. Elég, ha egy darabig veled maradnak.

  • Kinek mondtál ma igent, és mire nem jutott idő utána?
  • Mi történne benned, ha a honlapod holnap elkészülne, és valaki tényleg megnézné?
  • Ha meghallgatnád azt a részedet, amelyik inkább elbújna, mit mondana arról, mitől tart?

Nem kell holnaptól nemet mondanod mindenkinek, és nem kell azonnal befejezned a honlapot. Elég lehet annyi, hogy legközelebb, amikor kimondod az igent, észreveszed: most éppen mire mondtál nemet.

Hírlevél

Értesítést kapsz a következő SzomatoDráma® napokról, és havonta két-három levelet segítő gondolatokkal, egy-egy érdekesebb esettel.